Blog

Eligazodás

A Fenntartható Társadalom egy pár napja kezdte el a tevékenységét. Nagyon örülök, hogy egyre többen ismerik meg, kedvelik és követik az oldalt. Sajnos a bejegyzésekkel kapcsolatban visszajelzéseket idáig még nem kaptam, illetve egyetlen hozzászólás sem történt. Ez persze jelentheti azt is, hogy a tartalmakkal mindenki egyetért. És én ebben a tudatban pedig önelégülten hátradőlhetnék, és csinálhatnám tovább azt, amit helyesnek gondolok. De bevallom, távol áll tőlem az elégedettség, inkább aggodalmakat és valamiféle bizonytalanságot érzek, amit ezúton szeretnék kifejezni és tisztázni.

Ezt az facebook-oldalt azért hoztam létre, mert súlyos fenntarthatósági problémák veszélyeztetik az egész társadalmat, és úgy látom, hogy – némi látszat ellenére – még nagyon messze vagyunk a hatékony megoldásoktól. Közismert ugyan, hogy világszerte ezernyi kezdeményezés létezik az egyes problémák leküzdésére, de meglátásom szerint éppen a leglényegesebb területen mulasztjuk el a szükséges változtatásokat:
a politikai és gazdasági rendszerműködésben.

Úgy gondolom, hogy ezen társadalmi irányító- és működtetőrendszerek rendbetétele nélkül történelmi léptékben nagyon gyorsan a vesztébe rohan az emberiség. A tendenciákat figyelembe véve sokkal gyorsabban, mint az a köztudatban általánosan és egyáltalán megtapasztalható. Ehhez rendkívül fontos megérteni azt, hogy az ember „önpusztítása” egy olyan folyamat, ami nem az egyik napról a másikra alakult ki, hanem már régóta elkezdődött, és amit tulajdonképpen maga a társadalmi rendszerműködés generál. Így a rossz rendszernek és a helytelen irányvonalnak természetesen már ma is tisztán kimutatkoznak a vészjósló tünetei, többek között az ipari (üzleti és fogyasztói) célok érdekében történő és a létünket fenyegető mértékű környezetkárosítás, a javak tulajdonlásának abnormális eltorzulása, a pénz útját követő „népvándorlások” (és ez csak a kezdet!), a nemzetállamokat egyre drasztikusabban nyomasztó nyugdíj-problémák, stb.. Aki valamennyire is tájékozódott és képes következetesen gondolkozni, az jól láthatja azt a szabad zuhanást, ami a társadalmi rendszereink pár évtizeden belüli teljes összeomlásához vezet. Tehát nettó summázva, egy olyan civilizációs katasztrófa van folyamatban, amelynek eszkalációja már a mai fiatalok életét is közvetlenül érinti fogja. Nos, ezen a rendszeren kellene mihamarabb változtatni, – amíg nem lesz már túl késő.

Ennek a sordöntő feladatnak két nagy akadálya létezik:

1.) Az emberi tudatlanság, tévhitek és közönyösség.
Kényelmesek vagyunk, most nagyon is jól érezzük magunkat egy a sok-sok kellemes időtöltési és szórakozási lehetőségben gazdag komfortzónában, és nem akarunk holmi „távoli” problémákkal foglalkozni, már csak azért sem, mert fel se fogtuk a valós kockázatokat. Lehet viszont, hogy a legnagyobb nyomorban élünk, de akkor sem érdekelnek bennünket a társadalmi problémák, csak mindig a „sajátunk”. Meg hát mi nem vagyunk szakemberek, akik amúgy is minden nehézséget megoldanak..

2.) A hatalmi elit érdekei.
A minél nagyobb hatalom megszerzése jellemzően egy hosszú, kitartó és esetekben piszkos küzdelem eredménye, és az ahhoz való hit-teljes ragaszkodás olykor semmit sem hajlandó eltűrni, még magát a valóságot sem. A tapasztalataink jegyében erre világszerte számos példa létezik. Hibás volna tehát általánosítani, és abból kiindulni, hogy a közös túlélés érdekében minden „vezető” és jelentős érdekérvényesítési képességgel bíró szereplő hajlamos együttműködni, és hasznos áldozatokat hozni.
Mindenesetre tény és ezért az érintettek számára elméletileg egy meggyőző érvelésnek kellene lennie a változtatás mellett: Ha az össztársadalmi rend összeomlik, akkor abból logikus módon a legbefolyásosabb és a leggazdagabb emberek se fognak tudni jól kijönni, ők is mind vesztesek lesznek. A gyakorlatban ez az érv érthetően nem fogja meggyőzni mindazon hatalmi elithez tartózókat, akik egy új társadalmi rendszerrel valószínűleg egyébként is sok mindent elveszítenének, akik éjjel-nappal attól rettegnek, hogy az emberiség ellen elkövetett „bűneik” lelepleződnek, és emiatt akár majd felelősségre vonásra is kerülhetnek.

Értelemszerűen nem elég tudni, hogy a jelenlegi rendszer fenntarthatatlan, hanem tenni is kell azért, hogy egy hosszútávon működni képes, korszerűbb és eredményesebb társadalmi rendszerünk legyen. És hát pontosan ezt a tenni akarást hiányolom. Noha mindenfelől nagyon gyakran lehet hallani a mai demokráciák és a kapitalizmus „képtelenségéről”, ámde tud-e valaki egy tervszerűen, célirányosan és aktívan tevékenykedő rendszerváltó kezdeményezésről?
Ha bárki is tudna egy ilyet említeni, kérem tegye meg itt hozzászólásban!
Jómagam világszerte csak egy komoly szándékú szervezetet ismerek, a Global Challenges Foundation-t, amelyről egy korábbi bejegyzésben kifejtettem a véleményemet. Meg vagyok győződve róla, hogy ennek az alapítványnak a tevékenységét minden lehetséges formában – nemzetállami szinteken is – támogatni szükséges. Ugyanakkor megírtam a kétségeimet a globális kormányzás megvalósíthatóságáról, vagyis azokat a feltételeket (egyéb fontos tennivalókat), amelyek nélkül én egy hatékony nemzetközi jog- és intézményrendszer kialakítását elképzelhetetlennek tartom. Sajnos a valóság mindeddig azt látszik igazolni, hogy hazánkban is híján van a helyes társadalmi hozzáállásnak, a polgárok megkívánt felelősségvállalásának és a megfelelő törekvéseknek. Magyarországon lényegében csak egyetlen számba vehető, a rendszer hibáinak a kijavítását szorgalmazó szerveződést sikerült találnom. Azonban hirtelen örömömet mindjárt megtörve látnom kell, hogy a Karátson Gábor Kör működése mindjárt az elején megakadt, pontosabban mondva ki sem bontakozhatott. Ez a gyönyörű és rendkívül fontos célokat megfogalmazó szellemi műhely mára egyszerűen leülepedett. Nem ismerem ennek az okait, de feltételezhetően a nulla társadalmi érdeklődés miatt. (Legalábbis a csoport blog- és facebook-oldaláról erre következtetek.)

Szólok hát most hangosabban: Ennek hamarosan senki számára sem lesz jó vége, éppen ideje lenne észhez térni! Igenis, határozottan választani kell a kényelmes maszatolás és a felelős politizálás között. A sorsunkat nézve már régóta nem mindegy, hogy csak tetszőlegesen mazsolázgatunk a tennivalókban, csupán a saját ürülékünkben dagonyázunk, néha bosszankodva felröffenünk, és jól elmocskolódunk egymással az adok-kapok szintjén, vagy értelmesen felmérjük a helyzetünket, és tesszük amit kell. Valóban nem lesz kellemes feladat a kényes ügyeinkhez is hozzányúlni, de értsük meg végre, hogy nem ámíthatjuk magunkat továbbra is tétován, mert a potenciális veszély egyáltalán nem távoli, hanem mi már egyre fokozatosabban benne élünk. Pedig hát társadalmunk egy részének a tudatossága azért mégiscsak némi bizakodásra adhat okot ott, ahol megannyi szociális, kulturális és környezetvédő szervezet, társulás és egyéb összefogás áll ki elszántan a közösség nemes céljaiért.
Nos, a céljainkat illetően talán érdemes volna egy fontossági sorrendet kialakítani, mert ha az emberiség teljesen megszűnik békésnek és fenntarthatónak lenni, akkor hiábavaló volt minden mást óvni és vigyázni.

Ne higgyük tévesen azt, hogy a szakértők és a politikusok majd az összes problémánkat megoldják! Azért, mert vannak dolgok, amikben nekünk – minél többeknek – kell aktívan és támogatóan közreműködni. A közéleti ügyekben amúgy sem a puszta hit a megfelelő viszonyulás, hanem a pontos tájékozódás és a helyes cselekvés. Azaz ismerjük csak meg a problémákat, és nézzük meg, hogy mit sikerült megoldani és mit nem! Próbáljunk tudomást szerezni lehetőleg minden tényezőről és körülményről, és a naiv reménykedés helyett inkább azt kérdezni, hogy mi az, amit mi magunk is megtehetünk a társadalmunkért és a környezetünkért, `s ha úgy tetszik, önmagunkért! Máshogyan nem lehet se erkölcsi alapunk, se reális okunk arra, hogy bízzunk a jövőnkben, a létünkben.

Ezzel a facebook-oldallal és a hozzá tartozó vitacsoporttal egy olyan felületet szándékozok biztosítani, amellyel az „ügy” népszerűsítése mellett a politikai és gazdasági rendszereink működését kulturáltan „fejleszteni” tudjuk. Örülnék neki, ha sikerülne hasonló gondolkodású társakra találni, akikkel ezen a feladaton szorosan és hatékonyan együtt tudnék dolgozni. Sok elképzelésem van, amelyeket szeretnék megvitatni és részletesen kidolgozni, illetve nagyon érdekelnek másoknak a meglátásai is. Sajnos csak lassan és nehézkesen tudok írni, mert a fogalmazás nem az erősségem, és ez gondolom az írásaimban itt-ott jól visszatükröződik. Számomra azonban fontos, hogy az ügy haladjon, de kevésbé, hogy ezt mindenkor én „vezényeljem”. Szóval ha ez bárkit is érdekel, és látom benne az eltökélt szándékot, a szükséges tudást és az emberséges jellemet, akkor számíthat a teljes támogatásomra.
(Az oldal és az írásaim az alaptartalom megtartásával bármikor bővíthetők és formailag kijavíthatók.)
A fentebb leírtak értelmében arra szeretnék megkérni minden kedves oldal-látogatót, hogy a lehetősége szerint tegyen is a közös ügyünkért! Bár jól esnek a „kedvelések”, de nem ezek gyűjtése a cél, hanem a „követések” mellett sokkal hasznosabb a „megosztás” és persze az esetleges aktív részvétel. Nem kell mindjárt nagy dolgokra és komplett elméletekre gondolni, már egy apró észrevétellel is előrébb haladhatunk. Ha valaki olvasott, látott, hallott valami témába vágót, akkor azt bátran ossza meg velünk!

Aztán felőlem hagyhatjuk az egészet a francba, dőzsölve éldegélhetünk a hazug világunkban ameddig csak tudunk, és még jöhet egy elkeseredett, végső pánik. Mert ebben egészen biztos vagyok, hogy így fog történni. Látom ahogy a többség él, és pontosan tudom, hogy azok fognak majd a legjobban jajveszékelni, akik ma a legnagyobb kényelmükben úgy gondolják, hogy úgyis mindegy. De akkor már – nemsokára – késő lesz bármit is tenni. A természetben ugyanis nem létezik ki nem fizetett számla, teljesen mindegy, hogy milyen okból – tudatlanság, tévhit, lustaság vagy felelőtlenség – mulasztottunk.

hazugsag

Ész és lélek nélküli demokrácia

Ebben az írásban először a volt kelet-európai országok rendszerváltási története – a demokrácia helybeli létrejötte – kerül röviden felelevenítésre a legproblémásabb kérdések megközelítésével. Az eset szimbolikus, és a jelenlegi politikai-gazdasági rendszer hibás működését szolgálja szemléltetni, illetve érzékelhetőbbé tenni. Ezt követően, az összefüggés jegyében egy rendkívüli jelentőségű társadalmi-rendszerbeli hiányosság kap kellő megvilágítást: Az ember politikai-közösségi életre való felkészítésének a mulasztása egy világszerte hangsúlyos probléma. Ennek a rendbe hozatala önmagában még nem old meg minden más óriásproblémát, de általa az ember lényegesen kedvezőbb helyzetbe kerül annak érdekében, hogy az előtte álló kihívásoknak megfelelni képes legyen. Arról nem is beszélve, hogy a demokratikus életformának az egyik legalapvetőbb feltétele a „nép” – így a társadalom lehető legtöbb tagjának – közéleti, felelős és céltudatos szerepvállalása. Enélkül a demokráciának nem lehet esze és lelke, csak ilyen-olyan szerkezete és valamiféle látszólagos működése.

– – –

A rendszerváltáson átment kelet-európai országokban (és persze más „felszabadított” államokban is hasonlóan), ha a politikában valamit látványosan elhibáztak, fény derült a tisztességtelen történésekre, visszaélésekre, káros és züllesztő tevékenységekre, akkor a hivatásos politikusoktól és egyéb szakemberektől verejtékes magyarázatként gyakran lehetett hallani azt, hogy „nálunk még új és fiatal a demokrácia, ezért azt még bizony tanulnunk kell!”. Hovatovább, azt a hazug vagy átgondolatlanul naiv kijelentést, hogy „a demokratikus életmód tökéletesebb elsajátítása majd nemzedékről nemzedékre jobb lesz”.
Mert vajon mitől is lesz az jobb?
Addig az rendben van, hogy a szabadságát kiharcolva valamikor minden népnek el kell kezdeni egy demokratikus társadalmi rendszerben élni, és a reménybeli jövő építésébe kezdeni. Ilyenkor az adott ország közösségének még valóban teljesen új és szokatlan dolog a demokrácia. És hogy az olybá áhított szabadság esetekben éppen forradalom vagy egyéb jellegű felszabadulás útján, véres áldozatokkal vagy anélkül jött létre, a vele együtt járó változások általában mindig eléggé hirtelenül mennek végbe. Érthetően ünnepléssel kezdődik az új korszak, hiszen mekkora siker az, hogy egy elnyomott, kizsákmányolt és keserűséggel teli nemzetállam idáig is eljuthatott a történelem kietlen és zord útvesztőinek a sűrűjében. Ebben az öröm-mámor, diadal-ittas állapotban valójában még túl nagy a zűr és az a fortély, amiből aztán gyors tempóban kibontakozik a várva-várt demokratikus működés, az ígéretekben gazdag, új társadalmi rendszer.
Nos jól van, de pontosan hogyan is tovább? Szóval ezt tanulni kell! Rendben. Kitől és miként?
Hát persze, nyilvánvaló. Mindazoktól, akik ezt a rendszert már régebb óta látványos „sikerekkel” működtetik, és a mi demokratikus törekvéseinknek eddig is a leglelkesebb szorgalmazói, illetve segítői voltak. Ennek értelmében, az újonnan megalakult demokratikus államokban a helyes hozzáállás körülbelül ez lett volna:
– “Nos, akkor tehát elő azzal a »használati utasítással«, és vágjunk bele annak a részletes tanulmányozásába! Elvégre mi is szeretnénk jól élni, és a gyermekeinknek egy szebb és igazságosabb jövőt biztosítani!”
Ezzel egy időben, a másik oldalról, a már kifejlődött és előrehaladott demokratikus társadalmak részéről pedig hozzávetőlegesen a következő eljárás lett volna korrekt és kívánatos:
– “Kedves barátaink, üdvözlünk hát benneteket is a szabad, demokratikus országok sorai között, na de most jól figyeljetek! Nagyon fontos, hogy megértsétek és megtanuljátok azt, hogy miképpen fogtok tudni boldogulni, és a legmegfelelőbb módon kialakítani egy sikeres demokráciát, beleértve egy stabil és kiegyensúlyozott gazdaságot. Ezekre a dolgokra majd rendkívüli alapossággal ügyeljetek, azokat különösen óvatosan kezeljétek, amazokat meg állandóan és fokozottan ellenőrizzétek! Valamint ezt és azt pedig csak így és úgy lesz érdemes csinálnotok! Mindezen ismeretek elsajátításához szívesen felajánlunk nektek szakembereket, akik benneteket oktatásban részesítenek, és segítenek benne, hogy hosszú utatok kezdetén célirányosan eligazodjatok!”
Mégis, mindmáig nyitott a kérdés: Miért nem kaptak a frissen megalakult demokratikus országok népei a fejlettebb országoktól semmilyen tananyagot, átfogó információs programot vagy bármilyen hasonló jellegű széleskörű támogatást annak érdekében, hogy azok az új politikai rendszer optimális működtetését elsajátíthassák, és egy minél kulturáltabb demokráciát legyenek képesek megvalósítani?
Talán azt gondolhatták, hogy ez majd az egyik napról a másikra önmagától megoldódik? Netán azt, hogy a frissen polgárokká lett demokraták a helyes demokrácia-működést idővel mindannyian becsületesen ellesik tőlük, és korrekt módon alkalmazni fogják? Esetleg a fejlettebb demokratikus országoknak valamiért mégsem állt igazán az érdekükben a rendszerműködés mélyreható feltárásával járó teljes felvilágosítás? Vagy csak egyszerűen mégsem olyan jó és egyáltalán nem célravezető az aktuális demokratikus rendszer? Netán elképzelhető-e, hogy egyszerre több ok is közrejátszott ezekben a tragikus kimenetelű rendszerváltási történésekben?
Mert tény, hogy az újonnan megalakult demokratikus államok lakosságának a túlnyomó többsége nem tanult és mindmáig nem is tanul semmilyen demokratikus kultúrát sem. Azt tanulják, amit éppen látnak. Persze nem ott messze-földön, másik honban, hanem minden polgár inkább csak a maga környékén. Így tanul egy egész nép hazudni, lopni, másokat becsapni, átverni, sumákolni, mutyizni, irigyelni, trágárkodni, sértegetni, megalázni, uszítani, utálni és gyűlölködni. Nemzedékről nemzedékre.
Nincsen ezen mit szépíteni. A rendszerváltáskor a nyugati, fejlettebb országok ridegen magukra hagyták az új demokratikus országokat. Na jó, hát nem egészen. Gazdaságilag készségesen „segítették” azokat. Fogták a pénzüket és befektettek, kölcsönadtak, bevitték a hiánycikkeket és a saját jól kifejlesztett szolgáltatásaikat. Felvásároltak gyárakat, üzemeket, gazdaságokat, közműveket, ingatlanokat és termőföldet, evvel is támogatva a pörgő privatizáció lankadatlan sikerét.
Vagyis azért annyira gonoszak „nem” voltak..   (Össztársadalmi tudatossággal valóban nem!) 

– – –

A sokatmondó rendszerváltási történetből számos dologra lehet, és kell is következtetni. Ráadásul az azóta szerzett további tapasztalataink ismeretében csak jobban kirajzolódnak a demokratikus és piacgazdasági (kapitalista) rendszer működésének az ésszerűtlenségei, az elfogadhatatlan mértékű igazságtalanságai és fenntarthatósági nehézségei. Ezen viszont nincsen mit csodálkozni akkor, amikor már az alapokkal is súlyos bajok vannak.
Az elképesztően alacsony szintű politikai kulturáltság egy olyan társadalmi probléma, amelynek direkt vagy közvetett módon az összes közösségi ügyhöz köze van, és amelynek a megoldása mégiscsak eléggé kézenfekvő. Most ennek a megtárgyalása következik.

Tanulva a múltból és függetlenül attól, hogy az egyéb össztársadalmi problémákra a jövőben milyen konkrét megoldások lesznek kidolgozva, világszerte nélkülözhetetlen alapfeladat az emberek közéleti hozzáállásának a javítása. A lehető leghatékonyabban. Azért, mert a különböző országok politikai kultúrájának a minél magasabb színvonala fontos feltétele a jobb helyzetfelismerésnek, a mindenkori történések tényleges megértésének és a hosszútávon mindenki számára kedvezőbb döntések meghozatalának. Ezáltal nem csak az egyes társadalmi konfliktusok lesznek megelőzhetőek vagy optimálisabban kezelhetőek és megoldhatóak, hanem maga a demokratikus rendszerműködés is valósabbá és értelmesebbé válik.

A demokrácia a nép uralma, és mint ilyen, a népen múlik, hogy épít vagy rombol. Csakhogy ezt olykor maga a nép se tudja, hiszen senkitől meg nem tanulta. Pontosabban, az emberek túlnyomó többsége nincsen felkészítve a felelősségteljes társadalmi-politikai szerepvállalásra, így korunkban lényegében megoldatlan a „népnek” a demokráciába való beilleszkedése. Szinte elképzelhetetlen, hogy egy ilyen elemi mulasztással hogyan is lehetne egy sikeres (valós és kulturált!) demokratikus működést megvalósítani.

Tágabb értelemben a politika közéletet jelent. A közéletnek pedig minden egyes ember a része. És mert egy demokratikus politikai rendszer valamilyen formában mindig a nép közügyekben való részvételére épül, ezért kimondottan szükséges az, hogy a társadalom tagjai tudatosan foglalkozzanak a „politikával”, és hasznosan befolyásolják a közösségi életet. Amennyiben viszont a nép nem törődik a társadalom meghatározó kérdéseivel, vagy értelmetlenül politizál, úgy a demokratikus rendszerműködés is teljesen eltorzulhat, sőt, akár alapvetően irányt téveszthet.
A megfelelő nevelés és oktatás hiányában hogyan is várható el az, hogy az ember elsajátítsa a helyes politikai hozzáállást, és rendelkezzen mindazon ismeretekkel, amelyek számára lehetővé teszik azt, hogy a közéletben egy felelősség-, és céltudatos polgár válhasson belőle?
Egy demokratikus társadalom tagjainak a közügyekben való részvételét mindenek előtt a politikai programok és a vezetők megválasztása, valamint a hatalmi tevékenységek folyamatos felügyelete jelenti. A (köz)nevelés és a közoktatás – mint a politikai kultúra kialakításának eszközei – nyilvánvaló kulcskérdései ennek a rendkívül fontos társadalmi szerepnek a minél tökéletesebb gyakorlásának.
A tanulatlan ember többnyire nincsen tisztában azzal, hogy milyen elvek és megfontolások alapján döntsön (válasszon) és viselkedjen helyesen a különböző társadalmi ügyekben és helyzetekben. A felkészületlen polgárok legmeghatározóbb megítélési és döntési alapja gyakran a puszta érzelem, így ők rendszerint olyan nagyfokú tévedéseknek vannak kitéve, amelyekkel a társadalomnak felmérhetetlen károkat képesek okozni. A kielégítő ismeretek nélkül nekik valójában szinte semmi fogalmuk nincsen mindazon fondorlatos trükkökről és módszerekről, amelyekkel a politikusok és egyéb érdekkörök a céljaik szerint manipulálhatják, félrevezethetik, becsaphatják, kihasználhatják, kisemmizhetik és elnyomhatják őket. A „hátrányos helyzetű” választópolgár jellemzően csak a maga minél gyorsabb és direktebb hasznát nézi és reméli a politikában, még akkor is, ha az csupán látszólagos (pl. amikor számára kevésbé érhető módon és formában többet vesznek el tőle). Pedig hát egy demokráciában az lenne a normális, ha a (választó)polgár a valós és hosszú távú, egyéni és közösségi érdekeit egyaránt felismerné, és ezáltal azokat képviselni tudná.

A demokrácia működését illetően mélyen elszomorító az a helyenként előforduló, tömeges jelenség, amikor az emberek szinte siránkozva panaszkodnak erre-arra (pl. sok adó, nehéz megélhetés, a család lehetetlen eltartása, rossz egészségügyi ellátás, oktatás, közbiztonság, stb.), de ha megkérdezzük őket, hogy vajon tettek-e valamit a kifogásolt ügyek érdekében, részt vettek-e a legutóbbi parlamenti vagy önkormányzati választásokon, vagy elmentek-e valamelyik tüntetésre, hogy azzal is kifejezzék a mindenkori nemtetszésüket, akkor gyakran csak azt a választ kapjuk, hogy „..de hát engem a politika nem érdekel!”. Ezek az emberek bizonyára nem tudják, hogy mindazon dolgok, amelyekre ők olykor annyira hevesen panaszkodnak, nem más, mint politika. Vagyis olyan közügyek, amelyekkel szükség szerint foglalkozni kell.
Mindez jól kifejezi a polgárok egy jelentős részének a politikához való viszonyát, és ebben is megmutatkozik, hogy ők nincsenek megfelelően felkészítve a közösségi életre. Viszont sokan pont azért válnak politikailag közönyössé, mert kiábrándultak a demokráciából, és/vagy szociálisan túlságosan lecsúsztak. Ennek a tömeges méretű megnyilvánulása olykor nem meglepő, hiszen sajnos rengeteg, magát demokratikusnak valló ország létezik, amelyben a méltóságteljes emberi élet a gyakorlatban nem érték. Az effajta előfordulások gyökere az a romlott közerkölcsű és züllött politikai kultúra, amely ugyanúgy döntő szerepet játszik a rossz demokratikus rendszerműködésben és az érintett nemzetállamok nyomorúságos állapotában is.

Vitathatatlanul a legfontosabb közérdekek egyike, hogy az ember rendelkezzen azon alapvető tudással, amely által önmaga is hozzájárulhat a társadalmi boldoguláshoz, – egy számára is élhetőbb országhoz és világhoz.
A társadalom tagjainak a hasznos közéleti részvételét a leghatékonyabb módon egy intézményes keretek közötti, kötelező alapoktatás formájában történő felkészítéssel lehetne biztosítani.
A szükséges „társadalmi ismeretek” elsajátításának többek között az alábbi tárgyak megértését kellene magába foglalnia:

– Az alapvető politikai fogalmak és jelenségek megismerése
– Mit jelent az állam, és mi az állam szerepe és feladata a társadalomban?
– Mi a demokrácia, mi a célja és 
kik a szereplői? Hogyan működik a politikai rendszer?
– Miért fontos az aktív politikai (választópolgári és egyéb) közreműködés?
– A közönyös társadalmi-közéleti hozzáállásnak milyen súlyos következményei lehetnek?
– Melyek azok a problémák, amelyek veszélyeztetik a társadalmak és környezetünk életét?
– A globális veszélyek és kockázatok témaköre
– Korunk „politikai-gazdasági népvándorlásainak” a mélyebb okai
– Mik azok a gyakorlatok és technikák, amelyekkel a politikai szereplők népszerűsíthetik magukat?
– Egy politikai szereplőt, történést vagy eseményt milyen szempontok alapján ítéljünk meg?
– A média (kommunikáció) jelentősége, formái és szerepe a társadalomban
– Hogyan működik a média, és hogyan leszünk képesek hitelesen tájékozódni?
– Mikor helyes, és mikor nem az általánosítás, és az milyen károkat képes okozni?
– Miért ne legyenek előítéleteink?
– A „féligazságok” mibenléte a politikai kommunikációban
– Mit jelent az „ellenségkép” fogalma, és hogyan álljunk mi ahhoz?
– Mit jelent a „karaktergyilkosság”, és azt hogyan, milyen módokon lehet véghezvinni?
– Mit jelent pontosan a „nemzeti hovatartozás” és annak érzése, és hogyan viszonyuljunk mi ahhoz?
– Általánosságban mi egy vitának a célja? Mit jelent az érvelés, és az miért fontos?
– Hogyan tudunk tisztességes módon valamit megvitatni, „politizálni”?
– Hogyan kössünk kompromisszumot?
– Miért nem jutunk a puszta gyűlölködéssel előre, és mi lenne, ha mindenki csak mocskolódna?
– Miért káros a politikusok bálványimádása? (ők nem “sztárok”!)
– Mit kell tudni a korrupcióról?
– Melyek azok a technikák, amelyekkel „törvényesen lehet lopni” a közvagyont?
– Mi a célja és a jelentősége az „átlátható” politikai működésnek?
– Mit tudunk és kell tennünk akkor, ha a valamely hivatásos politikus/ok visszásságát észleljük?
– Mit jelent a következetesség, és annak hogyan kell érvényesülnie a politikában?

Noha a lista a legtöbb lényeges megtanulnivalót tartalmazza, de az esetleges hiányosságokat értelemszerűen mindig pótolni kell. Amennyiben pedig a jövőben majd radikálisan fejlesztünk a demokratikus rendszerműködésen – ami korunkban egy feltétlenül szükséges létkérdés –, akkor az elsajátítandó ismeretek aktualizálása is egy elvégzendő feladat.

Azért, hogy ne legyen olyan száraz és unalmas a tananyag, valamint, hogy az jobban megérthető legyen, érdemes lenne olyan oktatófilmeket is készíteni, amelyekben esettanulmányokkal kerülnének szemléltetésre a fontos tudnivalók. A megtekintést pedig a látottak elemzése és megvitatása követné.

– – –

A tananyag összeállítását és elkészítését (normális esetben állami feladat) követően el kell kezdeni az oktatást. Amennyiben az illetékes politikusok ehhez nem járulnának hozzá, vagy akadályoznák a bevezetést, úgy azzal értelemszerűen színt vallanak a demokrácia ellenében. Ebben az esetben a népnek megfelelő nyomás alá kell helyezni a döntéshozókat, elvégre a demokrácia nem egy önjáró dolog, hanem olykor meg is kell küzdeni érte.
Azonban legyünk jól az eszünknél, és ha valakik előhozakodnának az abszurd ötlettel, hogy bocsájtsuk ezt az ügyet szavazásra, semmiképpen ne dőljünk be nekik! Mert ez nem kérdés. Ugyanis minden olyan dolgot, ami a társadalom számára, valamint a demokratikus működés minőségének egyértelműen csak hasznos, semmi értelme megszavaztatni, és azáltal – éppen a tájékozatlan vagy félretájékoztatott polgárok révén – a kudarc lehetőségének kitenni. Az ilyesmi csak a gonosz és lelketlen emberek érdeke. Ez majdhogynem olyan, mintha arról kellene szavazni, hogy legyen-e demokrácia vagy ne legyen.

Mennyivel kulturáltabban élhetnének ma a kelet-európai és más, felszabadított országok polgárai, ha a rendszerváltásnál tudták volna, hogy mit kell tenniük. Nem beszélve arról, ha őket a fejlettebb demokratikus államok önzetlenül segítették volna. Egyenlőtlenségek akkor is lennének, de ekkora nyomorúság, mély megosztottság, barbár életmód, mérgezett közélet és általános romlottság egészen biztosan nem.
Mérhetetlen az erkölcsi és a morális kár, de nem reménytelen a kilábalás, – legalábbis az eszköz megvan hozzá. 

Alapkérdések

Az egyéb más, emberiséget fenyegető veszélyek mellett miért a politikai rendszerek mibenléte és fenntartható működése az elsőrendű és legfontosabb emberi feladat?

Erre nagyon egyszerű a válasz. Az ember döntési és cselekvési képessége miatt. Mert minél stabilabban fenntartottabb, jobban szervezettebb és céltudatosabban irányítottabb egy társadalom, annál könnyebben tudja meghozni a mindenkor leghelyesebb döntéseket, és elvégezni a szükséges feladatokat. Viszont minél nagyobb a társadalmi káosz, annál kevésbé kezelhetőek és megoldhatóak a kialakult problémák. Ebből következik, hogy felettébb ésszerűtlen és hibás az, ha mi a nyilvánvalóan rossz politikai rendszereinket teljesen elhanyagoljuk, és csak az egyéb – akár más létfontosságú – problémáinkra koncentrálunk.

Nyilvánvalóan rosszak a politikai rendszereink?

Nos, hogy egy adott politikai (és gazdasági) rendszer mennyire rossz, ennek egyfelől alkalmas mércéje lehet minden olyan társadalmi probléma, ami csak folytonosan súlyosbodik és kezelhetetlenné válik. Tehát minél jelentősebb problémákkal szembesülünk, annál nagyobb gondok lehetnek magával a társadalmat működtető rendszerrel. Ez a meghatározás bár eléggé logikus, mégse sokat segít az embernek, mert kevésbé pontos és praktikus. Hiszen a politikában a „kezelhetetlenség” általában csak akkor válik bizonyossá, amikor már késő. Egy másik baj vele, hogy csupán a „nagy” problémákra összpontosít. Létezik azonban egy sokkal hasznavehetőbb módszer a politikai rendszerek minőségének a megítélésére: a józan ész! Egyszerűen meg kell alaposan vizsgálnunk a rendszer működését, és ha tudunk rajta valahol javítani vagy jobbítani, akkor az egyben azt is jelenti, hogy a „régi” hibásabb vagy rosszabb volt. Mielőtt bárki azt hinné, hogy most csak viccelődöm, gondolkozzon el mélyen néhány érdekes kérdéscsoporton:

–  Tulajdonképpen mi a demokrácia, egy köbe vésett politikai rendszermodell? Vajon miért lett az kitalálva, és mi az, amiért az világszerte olyan népszerűvé válhatott? Mi a „nép uralmának” a tulajdonképpeni értelme és célja? (Én azt gondolom, hogy a mindenkori politikai rendszer csak az eszköze lehet „a” demokratikus társadalom megvalósításának, és nem pedig a célja. Különben nagyon irányt téveszthetünk. Természetesen azért cél az is, hogy minél jobb eszközünk legyen..)

–  Csak egyféle demokratikus politikai rendszer létezik? Amennyiben pedig többféle is létezik, akkor azok pontosan miben különböznek egymástól, és melyiknek jobb (miért?) a működése.
A politikai pártoknak mik az elméletben tulajdonított funkciói, és mit tapasztalunk a gyakorlatban? A pártok működésének mik a valóságban megnyilvánuló hasznuk és a károkozásuk, melyik a több és a jelentősebb? Lehetséges-e, hogy egy demokratikus politikai rendszert öncélú pártok és megosztó „ilyen-olyan oldalak” nélkül működtessünk? (Mondjuk független, ámde felelős, leváltható és elszámoltatható politikusokkal és hivatalnokokkal. – Tudom, sokak számára ez szinte teljesen elképzelhetetlen, hiszen úgy tanulták, hogy a „demokratikus” politikai rendszert – egyebek mellett – a pártok működése teszi azzá, ami. Ezért megkérek szépen minden érintettet, hogy az ilyen jellegű tankönyveket most legalább addig felejtse el lazán és nyugodtan, amíg gondolkodik!)

–  Mióta is működnek a mai demokratikus politikai rendszerek? Elképzelhető-e, hogy amíg az élet minden más területén fékezhetetlen és iszonyatos dinamikájú fejlődés megy végbe, addig a politikai rendszereinket már nem tudjuk szinte sehogyan se továbbfejleszteni? (Ezzel persze nem azt szorgalmazom, hogy a társadalmi rendszereinket x-évente rendszeresen reformáljuk meg, és cseréljük le, de legalább akkor, amikor már éppen eléggé repedezik-omladozik az aktuális..)

–  És most egy kicsit játékos formában, de komolyan folytatva:
Korunkban pontosan milyen kritériumok (feltételek) alapján nevezünk és tartunk valamely politikai rendszert demokratikusnak? Írjuk össze ezeket! Megvan a lista? Akkor most írjuk le külön azt is, amit egy demokratikus politikai rendszer működésétől elvárunk – tehát minden olyan célt és vágyat, amit társadalmilag fontosnak tartunk. Ha ezt is elvégeztük, akkor helyezzük egymás mellé a két leírást, majd elsőnek gondoljuk át alaposan, hogy vajon az egyes kritériumok mennyire képesek szolgálni és előidézni az általunk megállapított demokratikus elvárások teljesülését, illetve feltétlenül szükségesek-e a céljaink eléréséhez, vágyaink és elképzeléseink megvalósításához. (Legyünk kreatívak, és ne csak igen-nem módban döntsünk, hanem egy adott kritérium esetében vizsgájuk meg a lehetséges formai változtatásokat is!) Ezt követően jöhet az építkezés java, így nézzük meg, hogy a jelenlegi kritériumok elégségesek-e, vagy tudunk-e még olyan feltételeket szabni, amelyek ésszerűen elősegítik a társadalom „valóban” demokratikus működését?

Biztos vagyok benne, hogy akár a legminimálisabb vagy legfantáziadúsabb gondolatfuttatások során is mindenki tudott valami hasznosat találni egy jobb demokratikus társadalom kialakítása érdekében. Azért egy teljes rendszerműködés kidolgozása/kijavítása mégsem olyan egyszerű feladat, hiszen ahhoz az összes fennálló tényező figyelembevételével kell minden részletet alaposan kidolgozni, beleértve a rendkívül összetett gazdasági működést. Azonban most nem ez a lényeg, hanem az, hogy elgondolkozzunk, és nagy vonalakban lássuk a mai politikai rendszerek tébolyodottságát, helyenkénti ésszerűtlen mivoltát és fejleszthetőségét.
Ráadásul a civilizációs fejlődés következtében kialakult globális folyamatok és problémák tekintetében felmerül egy fontos kérdés: Az össztársadalmi működés ma mennyire kontrollált, irányított és szervezett, illetve kinek vagy minek kellene gondoskodnia erről? Mert amennyiben a világtársadalom és a földi élet fenntartása egy kiemelt közös cél, akkor napjainkban már ennek a szigorú figyelembevételével érdemes az egyes nemzetállamok politikai rendszereit is elbírálni.

Hatékony problémamegoldás?

Tudjuk, hogy a földi életet és vele az emberiséget egyszerre több dolog is veszélyezteti. A nyomasztó társadalmi problémák (eltorzult gazdasági viszonyok, demokrácia-deficit, háborús konfliktusok, túlfogyasztás, stb.) kiszámíthatatlan kockázatai mellett már nagy vonalakban ismertek a globális éghajlatváltozás súlyos következményei; a természeti katasztrófák pusztító ereje; a környezetkárosítás egyre dinamikusabb elburjánzása és az emberi túlnépesedés okozta nehézségek. Ezek a problémakörök többé-kevésbé összefüggésben állnak egymással, és egy sajátos láncolatot alkotva képesek serkenteni a káros hatásokat: A folyamatosan gyarapodó embernek nagyobbak a létszükségletei, és a mindig fejlettebben és komfortosabban élő társadalmak is egyre többet fogyasztanak. Mindez a természeti erőforrások fokozottabb kimerítésével és a környezetszennyezés és -károsítás növekedésével jár. Ez pedig közvetlenül elősegíti a klímaváltozást, amely szerepet játszik bizonyos természeti katasztrófák mértékében és kialakulásában.

Ezen problémák kezelésének, illetve megoldásának a legfőbb kérdése a hatékonyság. Mert ugyan foglalkozhatunk a mindenkori problémákkal a legnagyobb szaktudású csoportokkal és a legkorszerűbb eszközökkel, de ha az eredményességgel egy-ütemben a károkozás is folyamatosan megsokszorozódik, akkor bizony nemhogy előre nem jutunk, de még nagyobb bajba kerülünk. Így tehát látnunk kell, hogy amíg a felelősségtudatosabban élők és az érintett szakemberek igyekeznek tudomást szerezni a problémáinkról, valamint megelőzni és mérsékelni a bajokat, addig mások nem törődve azzal, a saját rövid távú érdekeiket követve csak súlyosbítanak a helyzeten. Ma, az adott politikai rendszerműködések színvonalával megegyezően az utóbbiak vannak túlnyomó többségben. Derűlátásra pedig csak akkor lenne igazán okunk, ha elsőként meghatározóan javítanánk az ember döntési és cselekvési képességén, más szóval, a társadalmi rendszereink működésén.

Miért éppen demokrácia?

Napjainkban egyre többen ábrándulnak ki a „demokráciából”, és érzik úgy, hogy ez a rendszer alkalmatlan az általános társadalmi jólétet, sőt, egyáltalán a méltóságteljes emberi megélhetést és ezzel magát a biztonságot szavatolni. Megtapasztalva a valóságot, számos országban teljesen érthető az érintett tömegek és népek elégedetlensége, csalódottsága és dühe. Hovatovább, minél jobban tájékozottabb az ember, annál megalapozottabban foglalhat állást a jelenlegi politikai irányzat eredménytelensége, valamint társadalom- és környezetpusztító mivoltja mellett. És mert valóban katasztrofálisak a következmények, talán legkésőbb egy-két megrendítő válság után világszerte észhez térünk, és többnyire egybehangzóan belássuk, hogy egy más – a mainál lényegesen jobb és alkalmasabb – politikai rendszerre van szükségünk. Igen ám, de mire – milyenre? Megint egy demokratikusra? Értelemszerűen nincsen más választásunk, mert ha egy jobb rendszert akarunk, akkor nem csak valami újat (korszerűt), hanem egy fejlettebb és hatékonyabb demokráciát vagyunk kényszerűek kialakítani. Ugyanis a legtágabb és egyben a legalapvetőbb értelemben a demokrácia a diktatúra (önkényuralom) ellenkezőjét jelenti.

Látván, hogy ez a fajta demokrácia nem működik, én azt gondolom, hogy a tévedéseink mellett egyenesen és őszintén kell kiállni, és semmiféleképpen nem szabad magunkat – továbbra is – becsapni. A név értelmetlen változtatása helyett a fogalom alapos átgondolása az előttünk álló, elkerülhetetlen feladat, – azt a valamit tökéletesíteni, ami évszázadok alatt eddig is haladó szellemben változott, bővült és fejlődött. Egyúttal minél előbb el kell kezdeni a hibákat orvosolni, tehát egy hasznavehetőbb rendszert kimunkálni. Tulajdonképpen a társadalmi működés mindenkor szükséges önkiigazítása – általunk történő szervezett és békés jobbítása – a demokrácia magasztos erényének kell, hogy legyen. És nem csak azért, mert ez így volna ésszerű.

Global Challenges Foundation

Ezúttal a vitaindító írásaim részeként egy olyan alapítványt szeretnék bemutatni, amelyről a jövőben még sokat, de inkább egyre többet fogunk hallani. Legalábbis remélhetőleg megbecsüljük ennek az ambiciózus szervezetnek a jobb sorsunk érdekében történő komoly szándékát és elszánt tenni-akarását. 

Global Challenges Foundation – magyar fordításban: Globális Kihívások Alapítvány
(Az alapítvány nevére kattintva közvetlenül elérhető a szervezet honlapja!)

A stockholmi székhelyű Global Challenges Foundation-t 2012-ben László Szombatfalvy alapította. Az alapítvány célja tömören: az emberiséget fenyegető veszélyek felismerése és pontos felmérése; felhívni a figyelmet a kockázatokra; a problémák kezelésének vagy megoldásának a különböző formájú elősegítése és támogatása. 

Az alapítvány tevékenységét annak saját honlapján lehet optimálisan nyomon követni. Noha most még csak egy pár nyelven, melyek között a magyar sajnos nem szerepel, de biztos vagyok benne, hogy az idő haladtával egyre több nyelvi opcióban lesz látogatható az oldal. Így remélhetőleg minél hamarabb magyarul is. (A jelentések és a felmérések mindeddig csak angol nyelven elérhetőek.)

A Global Challenges Foundation egy non-profit, civil szervezet, amely a jelentős magántulajdoni hozzájárulással történő tevékenységeivel kizárólag a közérdeket szolgálja. Ez már önmagában is tiszteletre méltó és dicséretes dolog. Ezért az alapítvány működésének a figyelemmel kísérése, véleményezése és megvitatása csakis az elismerés jegyében és építő szándékkal lehet elfogadható. A következőkben ennek szellemében kerül megvilágításra a szervezet munkája. Először dióhéjban ismertetem az alapítvány eddigi főbb tevékenységeit, – főleg azok számára, akik nem beszélnek angolul, és emiatt nem képesek a szervezet honlapjáról tájékozódni. Ezután a lényegesebb feladatokra összpontosítva szeretném a véleményemet kifejteni. 

A legjelentősebb veszélyforrásainkat az alapítvány az emberi túlnépesedés, az extrém szegénység és a politikai agresszió mellett „a globális kihívások kockázati kézikönyvében” az alábbi tárgykörökben határozza meg: nukleáris háború, biológiai és vegyi hadviselés, éghajlatváltozás, ökológiai összeomlás, járványok, aszteroida becsapódás, vulkán kitörés, éghajlatmérnökség, mesterséges intelligencia és ismeretlen kockázatok. A „kézikönyv” tartalmazza, hogy főképpen mit kell tudnunk – vagy mi az, amit egyáltalán tudunk – ezekről a katasztrofális veszélyekről, valamint azt is, hogy jelenleg milyen irányítási és kezelési-rendezési formákban (illetékes szervek, nemzetközi egyezmények, intézkedések, stb.) foglalkozunk ezekkel a létfontosságú kérdésekkel. Sokoldalú munkával találkozhat mindenki, aki felkeresi az alapítvány honlapját. Igencsak szembetűnő teljesítmény a globális veszélyeket és kockázatokat érintő, mindenféle új felismerés és elképzelés gyarapítása. Világszerte egyre több intézet (tudományos, felsőoktatási, stb.) és más szakmai szervezet bevonásával, valamint egyre több szakember közreműködésével bővül az a hasznos információs anyag, amelyben a legkülönbözőbb elméleti, gyakorlati, erkölcsi, morális és egyéb jellegű kérdésekre kapunk választ a fenyegetettségeket illetően. (Pl. a problémák pontosabb ismerete; kinek a feladata és a felelőssége a hatékony cselekvés; miért, mit és hogyan kellene vagy érdemes tenni; mik a jelenleg fennálló akadályok; milyen eszközök és lehetőségek állnak a rendelkezéseinkre; emberi, politikai, gazdasági és technikai tényezők a problémák kezelésében, stb..) Ezeket az érdekes ismereteket a szervezet többnyire az éves és negyedévenkénti jelentéseiben teszi közzé. A negyedévenkénti jelentéssel az alapítvány szándéka „egy olyan összejöveteli platform kialakítása és támogatása, amelyben összehozza a tudomány, az üzleti élet, a politika és a civil közösség legjelesebb gondolkodóit annak érdekében, hogy megvitassák, hogyan tudja a világ jobban kezelni a globális kockázatokat minden ember érdekében. A jelentések összefogják a világ vezető szereplőit, hogy közösen megismerjék az előttünk álló kihívásokat.”

Emellett az alapítvány rendszeres felméréseket készít az emberek globális katasztrófa-kockázatokkal és nemzetközi együttműködéssel kapcsolatos nézeteiről. A felmérések különböző kontinenseken, eltérő gazdasági fejlettségű és kultúrájú országokban történnek.

2015-ben a Global Challenges Foundation csatlakozott az Earth League-hez, a világ 17 legfontosabb klímavizsgálójának hálózatához, hogy kifejlesszék az éghajlatváltozásról szóló petíciót. A nyilatkozat – amit számos befolyásos és világszerte elismert személy támogatott – összefoglalja az éghajlatváltozással kapcsolatos globális kutatás szintézisét (meghatározó részeit). Ebben 8 fő elemre bocsátva azon célkitűzéseket, amelyek mellett a világ vezetőinek elkötelezettséget kell vállalniuk a párizsi éghajlati konferencián.

A Stockholm School of Economics az első és mindmáig az egyetlen olyan iskola, amelyben a globális kockázatok tanulmányozása bekerült a kötelező tantervbe. Az iskola és az alapítvány együttműködésének eredményeképpen az oktatás 2016-ban el is kezdődött. Az alapítványnak nagy elvárásai vannak arra nézve, hogy ez a koncepció érdeklődést vált ki, és követőkre talál a világ vezető intézményeiben.

A nemzetközi médiában az alapítványról és annak működéséről 2016 decemberéig alig lehetett hallani, amikor is a szervezet által meghirdetésre került a „New Shape” nevű nemzetközi pályázat. (A név magyar megfelelője: „Új Forma”) A jelentős pénzdíjazású pályázatban a résztvevők feladata egy, az emberiség legnagyobb kihívásait a legalkalmasabban kezelni képes globális kormányzási modell kidolgozása. 

                                                                             – – –

Mindenek előtt ki szeretném hangsúlyozni, hogy az emberi társadalom mindennemű védelmét – különösen a katasztrofális jellegű veszélyek esetében – a nemzetállamok vezető politikusainak kellene felelősen irányítaniuk és hatékonyan megszervezniük. Legkésőbb ma, amikor a konkrét problémákról megannyi ismerettel rendelkezünk, nem mondhatja egyetlen politikus sem, hogy nem érti miről van szó. Ezért semmiképpen sem elfogadható ezen fontos ügyek semmibevétele vagy az elvégzendő feladatok elégtelen, majdhogynem alibi szintű ellátása. A közel sem kielégítő hozzáállással és a halogatással csak fokozódnak az amúgy is már eléggé súlyos kockázatok!
Tudnunk kell viszont, hogy a mai politikai rendszerek rossz működése és a nemzetközi jogrendszer hiánya is alkalmatlanná tesz bennünket a globális problémák megoldására. Ennélfogva az egyes országok kormányainak és politikusainak ebben a környezetben nincsen meg se a megfelelő mozgásterük és se a megfelelő eszközük a valóban hatékony cselekvéshez. Azonban országos szinten minden politikus sokat tud és köteles tenni! Először is, hogy felkészítse a társadalmat a szükséges változtatások bevezetésére, és megteremtse a legfőbb előfeltételét a sikeresen túlélni akaró emberiségnek. Nevezetesen el kell kezdeni annak a tudásanyagnak a széleskörű ismertetését, amellyel minden egyes ember tisztában lehet az előttünk álló kihívásokkal, valamint a helyes egyéni és közösségi döntésekkel és tennivalókkal. Ennek részeként az oktatásban be kell vezetni kötelező tananyagként azokat a problémákat és kockázatokat, amelyek súlyosan veszélyeztetik a társadalmat. Ezt követően, egy jóval kedvezőbb helyzetben, a polgárok belátásával és a kellő társadalmi támogatottsággal már egy hatalmas lépéssel közelebb kerülünk ahhoz, hogy az illetékes döntéshozók segíthessék az eredményes nemzetközi együttműködést, – a globális kormányzás kialakítását és működését. Azért, mert létünk kérdése – és hogy jobban megértsük, gyermekeink és unokáink jövője is – a legfontosabb közérdek.
Megjegyzések:
1.  A fennálló veszélyek vonatkozásában nem elégedhetünk meg kizárólag az olyan felületes tudással, amit egy-egy alkalommal a „napi média” közvetít. Ilyenkor a felületesség nem csak tartalmi lehet, hanem az is, hogy az információ nem jut el mindenkihez. (Az iskolai oktatás révén viszont minden tanuló – tehát a mindenkori jövő generáció – pontos tájékoztatásban részesül.)
2.  Teljesen hibás és alaptalan volna a problémák ismertetését „pánikkeltésnek” vélni, hiszen az oktatással éppen a problémákhoz való megfelelő hozzáállás, így a megoldások jelentik a célt. (Érdemes megnézni, hogy a Stockholm School of Economics intézetben – ahol már egy ideje kötelező tananyagot képeznek a globális kockázatok – mennyire pánikszerű a hangulat. Másfelől  pedig, számos meghatározó probléma éppen azért válik egyre súlyosabbá és nehezebben kezelhetővé, mert eddig nem foglalkoztunk azokkal eléggé és/vagy megfelelően.
3.  A kialakult problémák kapcsán egyikünk sincsen abban a helyzetben, hogy egyáltalán ne törődjön valamely komoly társadalmi kezdeményezéssel. Kiváltképp a hivatásos politikusok.

Öt éve működik a Global Challenges Foundation, így a szervezet még fiatal, ámde egészen kiemelkedő eredményeket sikerült elérnie a globális veszélyek és kockázatok körüli kérdések tisztázásában. Az alapítvány internet-oldalán rengeteg hasznos és érdekes ismeretterjesztő írásra bukkanhatunk, amelyek igencsak lendületes munkavégzésről tanúskodnak. El tudom képzelni, ahogy a szervezet székhelyén és egyéb műhelyeiben olykor szinte forrnak a vonalak, és szüntelenül zajlanak az események. Bizonyára rengeteg munkával jár a problémák rendszeres kutatása és elemzése, a sok tudományos konferencia-részvétel, a kapcsolatépítés, a neves intézetekkel és az elismert szakemberekkel való együttműködés, a projektek előkészítése és lebonyolítása, a napi rutintevékenységek ellátása, stb..
Sajnos most még arányaiban mégis csak kevesen ismerik az alapítványt és annak tevékenységeit, ideértve a kockázatokat is. Ennek okát egyrészt abban látom, hogy a szervezet csak rövid ideje ügyködik, és még némi időre lesz szüksége a megfelelő kifejlődéshez. Másrészt a nyelvi „barikádok” is nehézségeket okoznak, de ezek megoldása is a feladatokhoz tartozik. Itt viszont mindjárt szeretném megjegyezni, hogy ennek az ügynek a világszerte történő kielégítő népszerűsítését nyilvánvalóan nem lehet teljes egészében egy civil szervezettől elvárni, már csak a rendelkezésre álló anyagi feltételek és a szükséges munkák miatt sem. Márpedig a célkitűzések megkívánják a nyilvánosságnak a minél nagyobb érdeklődését és aktivitását, ugyanis a célok elérése mindannyiunk közös érdeke. Ezért is kellene a politikusainknak és a civil szférának egyaránt komolyan venni a globális veszélyeket, felelősségteljesen foglalkozni azokkal, és előmozdítani az ígéretes elképzelések megvalósítását. Kezdve onnan, hogy az egyes nemzetállamok polgárai minden fontos információról tudomást szereznek.
Véleményem szerint László Szombatfalvy „Az emberiség legégetőb kihívásai” című könyvének és a Global Challenges Foundation teljes honlapjának a nemzeti anyanyelvekre fordítása kitűnően hozzásegítené a világközösséget a kritikus problémák pontos megértéséhez.

A „globális kormányzás” létrehozása egy olyan központi feladatot képez, amely az alapítvány működésének a sikerét (és vele az emberiség sorsát!) alapvetően meghatározza. A civil szervezet ez irányú törekvései az esetleges kivetnivalók ellenére is igazán figyelemre méltóak.
Mint arról a világsajtóban is hallani lehetett, az alapítvány 2016 novemberében 5 millió dollár összdíjazású pályázatot hirdetett meg a globális kormányzás megvalósítási tervezetének a kidolgozására. Maga a pályázati eljárás több szempontból is a legalkalmasabb módja a legjobb ötletek és kimunkált elképzelések kinyerésének.
Megismerve a részleteket, engem nagyon kellemesen meglepett a pályázati kiírás, de ugyanakkor mélyen el is gondolkoztatott. Az alaposan átgondolt és praktikus szempontok alapján összeállított pályázati feltételek és elvárások azért mégiscsak felvetnek néhány megkerülhetetlen kulcskérdést. Ugyebár a globális kormányzás bevezetését a csak együttesen megoldható problémák indokolják, azon helyes meglátással nyomatékosítva, hogy amíg az egyes országokban egy kialakított jogrendszer működik, addig a világközösség életét a szükséges globális intézményrendszer (a megfelelő döntési, végrehajtási és szankcionálási hatáskörök általi hatékony szabályozás) hiányában egyfajta káosz uralja. Ez értelemszerűen azt jelenti, hogy az emberiség két főbb kormányzási szinten lesz képes hatékonyan megbirkózni a mindenkori kihívásokkal. Az illetékességtől függően egy nemzetállamokon belüli irányítással és egy azon felülin, amelynek során a több országot vagy az egész világot érintő ügyekben a globális kormányzás keretében kell eljárni. Itt azonban döntően fontos kérdés a két irányítási rendszer mibenléte. Egyfelől a problémák harmonikus és valóban hathatós kezelhetősége miatt, másrészt pedig magának a kétszintű kormányzásnak a megvalósíthatósági módjának a tekintetében. Ugyanis, ha a tervezett globális kormányzásnak a pályázatban feltüntetett értékelési kritériumait nézzük, akkor rá kell döbbennünk arra, hogy csupa olyan követelményekkel találkozunk, amelyek a mai politikai rendszerekben gyakorlatilag alig vagy egyáltalán nem megoldottak! Példaképpen nézzünk meg – a terjedelem miatt most csak címszavakban – néhány pályázati szempontot: alapértékek (pl. az emberi méltóságteljesség érvényesülése); döntéshozatali képesség; hatékonyság; átláthatóság; rugalmasság; védelem a hatalommal való visszaélés ellen; elszámoltathatóság. Ennek alapján azzal kell számolni, hogy az alapítvány pályázata során egy lényegesen jobb és korszerűbb irányítási rendszermodell lesz kifejlesztve, mint a jelenlegi nemzetállami rendszerek. Ebben az esetben viszont máris jogos lesz a felvetés, hogy akkor a mai politikai rendszereket tulajdonképpen miért nem változtatjuk át a sokkal előnyösebben működni képes, modernebb rendszerre (?).
Holott egyaránt megalapozott kérdés az is, hogy a mostani nemzetállami rendszerműködések mellett egyáltalán megvalósítható-e a globális kormányzás? Mert amennyiben az egyes országok politikai rendszereivel nem lennének komolyabb problémák, úgy biztosan kedvezőek lennének a kilátásaink a globális veszélyeket és kockázatokat érintő nemzetközi együttműködésre. Csakhogy a helyzet sajnos egészen más. Éppen a katasztrofális politikai rendszerek és ennek következtében a világ népeinek az alacsony politikai kultúrája, az ember tudatlansága és közönyössége vezetett minket oda, ahol most vagyunk. Tehát ezúton teljesen őszintén: Milyen együttműködést remélünk azoktól a felelőtlen országvezetőktől, akik még a saját népeik érdekeivel sem hajlandóak törődni, vagy azoktól, akik tudatosan más népek kárára igyekeznek a sajátjaik számára hasznot szerezni, és sikeresek lenni? És vajon mit várhatunk el azon tehetetlen politikai rendszerektől, amelyek működése a nép egyre mélyebb és nem ritkán ellenséges megosztottságát eredményezi, és amelyekben rendszerint a legfontosabb belső ügyek rendezése is csak rendkívül nehézkesen, olykor egyéb jelentős károk okozásával lehetséges? Továbbá milyen társadalmi támogatásra számíthat a globális kormányzás azon polgári tömegektől, amelyek – egyebek mellett a hiányos tájékoztatottság miatt – képtelenek meglátni mind a politikai rendszereik és mind a politikai vezetőik alkalmatlanságát? Ezekkel a kérdésekkel természetesen nem célom a „negatív általánosítás”, de ahhoz, hogy elérjünk valamit, nem árt tisztában lennünk a lehetséges akadályokkal. Ezért kell hát jól felismernünk a bajok pontos jellegét és nagyságrendjét, esetünkben azt a súlyos állapotot, hogy önmagában nem elég gond a mai „demokráciák” hibás működése, de még az országok túlnyomó többségében a politikai és gazdasági elit ezt a fajta szerencsétlen és ésszerűtlen rendszert is csak az elvtelen hatalomtulajdonlásának és mértéktelen haszonszerzésének az álcázására használja. Nem csoda hát, hogy mára világszerte bevált gyakorlattá válhatott az a színlelt és álságos politizálás, amelynek során a problémákkal nem a súlyuk szerint foglalkozunk, és egyáltalán nem törekszünk a bajok gyökereinek a megtalálására és kezelésére.
Azt gondolom, hogy ilyen mostoha körülmények között mindenképpen célravezetőbb lenne először – de legalább az alapítvány globális kormányzási projektjével egyidejűleg – a polgárokat felvilágosítani (oktatásban részesíteni), valamint a nemzetállamok politikai rendszereit megreformálni. Enélkül nem sok esélyt látok egy hatékony globális jogrendszer kialakítására és működtetésére, mert annak alapjait logikusan a különböző népek felkészült és céltudatos hozzáállásának és a már meglévő politikai rendszereknek kell képezniük. Persze megértem az alapítvány igyekezetét, hiszen a globális kockázatok napról-napra csak nőnek, és nekünk minél sürgősebben cselekednünk kell. Nem titkoltan ezért is került bele a pályázatba az a követelmény, miszerint „kiküszöbölendők azok a modellek, amelyek az egyes államok politikai rendszerében időigényes és vitatott változtatásokra támaszkodnak.” Csakhogy látnunk kell, hogy éppen a rossz és kártékony politikai rendszerek teszik zavartalanul lehetővé a globális veszélyek egyre fokozottabb elburjánzását is. Ez a pusztító folyamat pedig már nagyon hosszú idők óta zajlik, így azt nyilvánvalóan nem a gyors, de elégtelen „megoldásokkal” fogjuk tudni megállítani, hanem a helyes megoldások minél gyorsabb végrehajtásával. Ezért meglátásom szerint az emberiség jövője a globális kockázatok megértése, a hatékony nemzetközi együttműködés kialakítása és a politikai kultúra színvonalának a jelentős feljavítása mellett azon múlik, hogy képesek leszünk-e a világ népeinek elmagyarázni, illetve “leleplezni” a jelenlegi demokratikus – politikai és gazdasági – rendszerműködések végzetes hibáit, és azokat sikeresen helyrehozni. Minden egyéb, ezeket az eredendő feladatokat nélkülöző tevékenység legfeljebb csak halvány részeredményeket előidézni képes próbálkozás a társadalmunk és csodálatos környezetünk hosszú távú fenntartására.
Így hát az alapítvány pályázata nem csak a globális kormányzás miatt rendkívül fontos, hanem mert mihamarabb szükségünk van egy olyan hasznavehető irányítási-modellre, amely a nemzetállami rendszerek megújításában is óriási segítséget jelenthet. Ráadásul a pályázat kitűnően alkalmas arra is, hogy felhívja a nyilvánosság figyelmét a közös kihívásainkra és az előttünk álló feladatokra. (Jómagam is a pályázat által szereztem tudomást az alapítványról és annak tevékenységéről.)

Sok magánszemély, vállalkozás és szervezet mondhatja el, hogy önzetlenül tett vagy tesz valamit az emberiségért, egy jobb és élhetőbb világért. És persze nagyon sok mindennel lehet hozzájárulni a társadalom boldogulásához és a környezetünk megóvásához.
A Global Challenges Foundation erőfeszítései annyiban különösen speciálisak, hogy azokban az összes potenciális veszély felismerésével, a kockázatok pontos elemzésével és a problémák átfogó rendezési szándékéval az ember fennmaradása és szenvedésének mérséklése jelentik a kitűzött célokat.
Az alapítvány honlapján egy felvilágosító riport keretében érdekes dolgokat lehet megtudni a szervezet alapítójáról, és az ő nézeteiről. Így többek között azt is, hogy László Szombatfalvy a hosszú évek során történő szorgalmas, alapos és kitartó munkájának köszönhetően válhatott sikeres befektetővé és vagyonos emberré. A kérdésre, miszerint „mi vezette Önt arra, hogy megalapítsa a Global Challenges Foundation-t? Miért nem adományozott pénzt egy jótékonysági szervezetnek olyan dolgokra, amelyek fontosak az Ön számára?” – Szombatfalvy ezt válaszolta: „Pontosan erre gondoltam én is, ezért azt kerestem, hogy létezik-e olyan szervezet, amelynek ugyanaz a célja, mint az általam tervezett alapítványnak. Sajnos nem találtam egyet sem.”

Az emberiség legégetőbb kihívásai

Az emberiség legégetőbb kihívásai egy „kötelező” olvasmány. Persze lehet a világi veszélyekről tudomást nem szerezni, de az egyéni és közösségi felelősségvállalás nélkül nem érdemes egy szép jövőben sem reménykedni. Sajnos ezen a téren a vezető politikusaink sem állnak a helyzet magaslatán. Vegyük hát most szemügyre ezt a könyvet!

(Original: The Greatest Challenges of our Time by László Szombatfalvy, Ekerlids kiadó, 2010)

A könyvhöz ezen a linken lehet ingyenesen – a szerző szándékával megegyezően – hozzájutni:  KÖNYV LETÖLTÉS    (Figyelem, nem a könyvre kell ráklikkelni, hanem az alatta lévő szövegrészben az alábbi nyelvek közül kell a kívánatosat kiválasztani: angol, német, francia, spanyol, svéd vagy mandarin, és ekkor kezdődik el a letöltés!)

A könyvnek sajnos még nem készült magyar nyelvű fordítása. Mégis, igencsak nyomos okból választottam ezt az írásművet ajánlásra és megvitatásra. Ennél a könyvnél megfelelőbbet ugyanis nem találtam a “fenntartható társadalom” – legtágabb értelmében az emberiség és a földi életünk egésze – témakörében. Ráadásul ez az írás alapul szolgál annak az elismerésre méltó civil szervezetnek a működésének, amelyet egy külön részben ugyancsak ismertetni és véleményezni szeretnék. (A könyv 2010-ben jelent meg, és a szerzője nem elégedett meg az általa felmért társadalmi-természeti kockázatok és megoldási irányok közzétételével, hanem 2012-ben létrehozta a Global Challenges Foundation-t, azt a korunkban egyedinek számító alapítványi kezdeményezést, amely a legjelentősebb emberi kihívásokkal átfogó módon és célirányos tevékenységekkel foglalkozik.)
Az írásmű fontosságát előbb vagy utóbb fel fogja ismerni minden nemzetállam – a világtársadalom –, mert erre már most rá vagyunk kényszerülve. Ha ugyanis tenni is akarunk valamit az emberiség fennmaradásáért, akkor egyszerűen nincsen más választásunk, minthogy alaposan megismerjük a ránk leselkedő veszélyeket. Reméljük nem lesz túl késő, mire észbe kapunk. Azért addig is bízom benne, hogy az olvasmányt minél többen lesznek képesek valamelyik, már meglévő fordításban megismerni, és esetleg tovább népszerűsíteni.

Amikor elgondolkoztam azon, hogy milyen (melyik) könyv lenne alkalmas a létkérdéseinket alig ismerő átlagemberek „kezdeti” felvilágosítására, több fontos szempontot vettem figyelembe. Elsődlegesen a közérthető leírást, a nem túl hosszú, de a lényeget jól kifejező terjedelmet, a meggyőző jelleget, így a mindig megkívánt tárgyilagosságot és a lehető legkomolyabb hozzáállást tartottam kívánatosnak. Tudtam, hogy ezen a területen egy „perfekt” írás aligha létezhet, ezért elvárás volt részemről az inkább kevesebb, de következetesen alátámasztott és/vagy ésszerűségeken alapuló tartalom, tehát semmi túlzás, kínosan ötletelő magyarázkodás, zavaró ideológiázás vagy a témát gyakran övező szenzációhajhászás. Az emberiség legégetőbb kihívásai mindezen feltételeknek tökéletesen megfelelve egy olyan írásmű, amely csakugyan az emberiség legfullasztóbb problémáira összpontosít, és igyekszik felrázni a tudatlan és felelőtlen embert a valóság meglátására, tettei és mulasztásai következményeire, valamint az aktuális kockázatokra. Mitöbb, a szerző még ennél is továbbmegy, és az alapos helyzetfelmerő értékelést követően felvázolja az egyes problémák ésszerű kezelési lehetőségeit, amelyek központi kérdése egy működni képes globális jogrendszer” megvalósítása.

László Szombatfalvy az emberiség legjelentősebb kihívásait négy ´”óriásproblémában” határozza meg és taglalja: a környezetkárosítás, az éghajlatváltozás, a politikai erőszak és a mély-szegénység. Emellett okozati és/vagy megoldásokat megnehezítő tényezőkként három lényeges magyarázatot emel ki: a túlnépesedést; a nemzetállamok túlságos szuverenitását; a nyilvánosság és a politikusok hiányos problémabelátását, rossz gondolkodásmódját és téves megítélését. A problémák olyan, „önmagukért beszélő” tárgykörök, amelyekkel esetenként ki-ki valamilyen formában már találkozhatott (pl. rövid híradásban, bulvármédiában, tematikus írásműben, dokumentumfilmben vagy akár a szakirodalomban, stb.). Ugyanakkor ez az igényesen megformált könyv együttesen veszi számba a fenyegetéseket, ezért képes feltárni és elmagyarázni a fontos összefüggéseket is. Az írásnak a hasznát és az értékét nagy mértékben az is megnöveli, hogy a szerző részletes kockázatelemzést készített az óriásproblémáinkról, ami lehetővé teszi a bajok pontos megértését, és ezáltal egyben elősegíti a helyes társadalmi viszonyulást a megkerülhetetlen és súlyos ügyeinkhez. A problémák felfedése, az okok feszegetése és a lehetséges vagy éppen kínálkozó megoldások elgondolása során számos érdekes és felettébb kényes kérdés is felvetődik. Ilyenek például a problémák megoldásában felmerülő ráfordítások („áldozatok”) országok közötti elosztása, vagy a nemzetállami szuverenitás kérdései az olyan ügyekben, amelyek az egész világot károsan érintik. (Lényegében az összes globális jellegű és kihatású probléma, legyen az károsanyag-kibocsájtás, környezetkárosító mértékű fakitermelés, emberi túlnépesedés, stb.) Ennek kapcsán fontos felismerés, hogy amíg az egyes nemzetállamokon belül jobbára egy kialakított jogrendszerben élünk, addig a világközösség egy szinte törvények nélküli társadalom, amely így teljesen alkalmatlan arra, hogy korunk globális kihívásainak megfeleljen. Értelemszerűen a demokratikus rendszerek tehetetlensége és a „felelős” politikusok rossz hozzáállása is szóba kerül, kihangsúlyozva a nyilvánosság szükséges szerepvállalását: A problémák egzakt megismerését, a megoldási törekvések kezdeményezését és/vagy támogatását, valamint a népszerűtlen intézkedések belátását.
(A kialakult veszélyek kockázatelemzése tulajdonképpen a politikai vezetőink, illetve az állami intézményeink feladata lenne, ugyanúgy mint a hatékony megoldások kidolgozása és végrehajtása. Azonban a legfontosabb sorskérdéseinkben nemhogy az igazán hatásos lépések nem történnek meg, de még az óriásproblémáinkat megillető, hangsúlyos megvitatás sincs politikai napirenden!)

Úgy gondolom, hogy a szerző kitűnő munkát végzezve gondosan elemezte a fennálló veszélyeket, és álláspontját mindig megfelelően megindokolta, vagy logikus módon alakította ki. A leírtakhoz mindössze egy gondolatmenetet szeretnék hozzáfűzni:
Véleményem szerint túl sok időnk már csak azért nincsen a „globális jogrendszer” kialakítására, mert a jelenlegi világpolitikai rendszer önmagában is egy fajsúlyos kockázati tényező. Noha nem lehet kiszámítani, hogy pontosan mikor, de a helytelen működés okán reálisan számolni kell a politikai-gazdasági rendszereink kiterjedt összeomlásával is. Mert ha nem változtatunk sürgősen a mai rendszerműködésen, akkor a létező fenyegetések közül minden bizonnyal ennek a “kirobbanása” fog a legkorábban bekövetkezni. A lehetséges következményeket pedig nem szabad alábecsülni. Abban az esetben, ha a társadalmak rendje az irányíthatatlanság miatt egy felügyelhetetlen káoszba fordul, mindenképpen egy világot megrázó katasztrófa ér bennünket, amelyben a „politikai agresszió” mindinkább egyszerű hétköznapi erőszakká alakul, és már egy kevésbé szervezett formában, országokat és kultúrákat semmibe véve, könyörtelen túlélési küzdelemben fog egyre globálisabban kiterjeszkedni. Ez egy eléggé kiábrándító és sokak számára elképzelhetetlennek tűnő forgatókönyv, de ha alaposan megfigyeljük a világ politikai-gazdasági működését, a végbemenő folyamatokat és a történések irányát, akkor ennek a valószínűségét egyáltalán nem zárhatjuk ki, sőt, mindez egyenesen törvényszerűnek mutatkozik.

Az emberiség legégetőbb kihívásai írás a mai gazdasági és politikai rendszerek összeomlásának a kockázatát nem mérlegeli, de nincs is rá szüksége, hiszen a mostani világpolitikai rendszert „elavultnak, rosszul működőnek és alkalmatlannak” minősíti, és egyfajta probléma-központú, a nemzetállamok feletti, globális kormányzást (jogrendszert) sürget, – hatékony döntési, szankcionálási és végrehajtási hatáskörökkel. („Ezzel egyáltalán nem a nemzetállamok megszüntetése a szándék, hanem csupán a nemzetállamok szuverenitásának az ésszerű korlátozása. A határokat – a nemzetállami és a globális kormányzás között – ott kell meghúzni, ahol más államok vagy magának az emberiségnek a fontos érdekeit ok nélkül sérelem éri.”)

Túlélni a fejlődést

Ebben a vitaindító írásomban a Túlélni a fejlődést című filmmel kapcsolatban fejezem ki a gondolataimat.

(Original: Surviving Progress, kanadai dokumentumfilm, 86 perc, 2011)

A fejlődés alapvetően egy pozitív hangulatú szó, amely éppenséggel kifejezheti a jobbulást, az előrejutást, a haladást és sok más hasznos dolgot. Ennek a filmnek az egyik lényeges üzenete azonban pont arra rámutatni, hogy a civilizációs fejlődésnek bizony nem csak előnyei, hanem hátrányai is lehetnek. Sőt, egyenesen valamiféle „fejlődési csapda” jelenségről van benne szó, ami aztán kitűnően szemléltetésre is kerül.

Egy „rövidfilm” keretében megérthető a vázlatos ismertetés, éppúgy, mint a felületes, ámde lényegre törő okfejtés. Viszont a dokumentáció különös erőssége az, hogy mindig újra kiemelve az emberi természetet, mint a bajok gyökerét és a civilizációs fejlődés immáron globálisan felgyorsult folyamatát, jól felépítve hozza felszínre az emberiség több jelentős kihívását. Így a film egymással érthetően összekapcsolva tárja elénk az egyes társadalmi mechanizmusok következményeit: az emberi túlnépesedést, a túlfogyasztást, a környezetkárosítást és a földet átfogó éghajlatváltozást.
A riportalanyok olykor rendkívül ütős vagy éppen simán csak színjózan gondolatai jól fokozzák a problémák súlyának az érzékelését, amellyel a ránk leselkedő veszélyek tömör megismerése óriási hatással szinte agyonnyomja még az amúgy tájékozódott embert is. És bár egyszerre talán eléggé kiábrándító ez a bemutatás, csak ajánlani tudom mindenkinek, mert roppant elgondolkodtató, tanulságos és a helyes öntudatot elősegítő (egyéni és társadalmi).

A filmben felvázolt alternatívákat illetően a következetes embernek azonnal szembetűnik a legésszerűbb megoldási irány hiánya, mégpedig a politikai és gazdasági rendszereink fejlesztése. (Ezekben van még bőven jobbítási potenciál – csapdák nélkül!) Ehelyett csupán fantáziadús ötletelésekkel és kimunkálatlan részmegoldásokkal találkozhatunk. A főbb tagolások:
– A felvetést, miszerint az embereknek el kell hagyniuk a földet, többek között az irreális ráfordítások szükségessége, az idő-tényezők és az eredményesség kilátásai teszik komolytalanná. Másrészt pedig, az eredendő társadalmi problémáknak az önmagában nem lehet a megoldása, hogy akkor most menjünk máshová élni. Véleményem szerint az ember, aki nem becsüli meg a mi csodálatos bolygónkat, nem érdemli meg, hogy bárhol másutt tovább piszkítson.
– Földünk természeti erőforrásaival történő gazdálkodásában biztosan eredményesebbek tudunk lenni az egyes tudományos területeken elért hasznos lehetőségekkel (pl. szintetikus biológia), de mindemellett a leghatékonyabb megoldást egyértelműen a kevesebb – tudatosabb – fogyasztás jelenti. (Már csak a tömeges ösztönző- és szabályozó mechanizmusokat kell jól kidolgozni!)
– Az emberi természet megváltoztatása – bár érdekelne a részletesebb kifejtés – számomra nem értelmezhető. Egy társadalomban az emberi természet beszámítása és az azzal való bánásmód alkotnak megoldandó feladatokat. Az emberi jellemnek a közösségi életre formálása (pl. a nevelés eszközeivel) viszont mindig az egyéntől és az adott szociális-kulturális környezettől is függ; a viselkedésre pedig többféleképpen tudunk ráhatni.

Összegezve a látottakat úgy gondolom, hogy a film meggyőzően és megfelelő nyomatékkal mutatja be korunk létünket fenyegető problémáit, és ez az, ami miatt a mű mindenképpen megtekintésre ajánlott. Az alternatív elképzeléseknek viszont nagyon gyenge a színvonala. Miközben az alkotás főképpen a fejlődés előforduló veszélyeit firtatja, a lehetséges megoldásokban aránytalanul előtérbe helyezi a tudományt, és túl sokat vár el attól. Az emberi természet megváltoztatásának a szükségessége, mint meghatározó végkövetkeztetés pedig egyenesen egy óriási baklövés, amelyben még csak meg se lett próbálva a „hogyan” elmagyarázása. (Esetleg egy olyan szer kifejlesztésével, ami kiöli belőlünk a vadászt, az önzőt és a gonoszat? Ha ez még sikerülne is, tartok attól, hogy az ember inkább egyfajta robottá válna.) Ezzel szemben – ha már a „kiutat” keressük – említésre sem kerül a társadalmi rendszereink működésének az átgondolása, noha ésszerűen ez az elsőrendű feladat. Így a tudományos lehetőségek eltúlzott kihangsúlyozása hamis reményeket kelthet bennünk, azt sugallva, hogy a mindennemű problémáinkat nyugodtan elegendő a szakemberekre bízni. Szerencsére ellenvéleményként azért néhány józanabb meggondolás is teret kap, megkérdőjelezve például a mindig többet tudó ember „istenjátszását”.

Véleményem szerint a félreértések, a helytelen reménykedés, a káros spekulációk és mindenfajta felesleges ráfordítás elkerülése érdekében ki kell mondani tisztán:
Ne higgyük, hogy a civilizációs fejlődéssel csak jó irányba haladhatunk! Ne hagyjuk magunkat a bűvöletes fejlődési látszattal elkápráztatni és megtéveszteni, hanem alaposan vegyük figyelembe a valóság minden oldalát! Egyáltalán ne legyünk abban a naiv ábrándban, hogy majd a tudósok és az egyéb szakemberek az összes problémánkat megoldják! Ugyanis a kihívások egy jelentős része ránk, mindannyiunkra vár, hogy rendbe tegyük végre a társadalmi rendszereink működését, illetve mi magunk is felelősen gondolkodjunk és cselekedjünk, jövő-tudatosabban éljünk.

Kapitalizmus: szeretem

Ez a Fenntartható Társadalom facebook-vitacsoportjának az első vitaindító bejegyzése, amelyben a Michael Moore rendezte Kapitalizmus: szeretem című filmben látottakat véleményezem.

(Original: Kapitalismus: A Love Story, amerikai dokumentumfilm, 127 perc, 2009)

A kapzsi, mohó és telhetetlen bankárok nemcsak „megdolgozzák” a politikusokat, hanem olykor a legmagasabb vezetői helyekre is egyenesen a saját embereiket ültetik. A cél tiszta, a működés szervezett, a módszer gátlástalan. Minden beavatottnak megvan a maga dolga és jussa. Ez egy maffia a legfelsőbb szinten. Az együttműködés, amelyben az embertelenségnek nincsen határa. Egyfelől olyan életkörülményeket teremteni, hogy minél többen rákényszerüljenek a kölcsönök felvételére, másrészt a propaganda kifinomult eszközeivel hatásosan manipulálva rábírni a naiv, de ugyancsak többre vágyó embereket a fondorlatos hitelszerződések megkötésére. A kiút vagy a jobb élet reményében ki az otthonát és ki a jövőjét zálogosítja el. Ez egyeseknek rövidtávon mindenképpen kitűnő üzlet, de az „adósságpolitika” ennyire kitervelt megvalósításával és célzott kiterjesztésével a társadalmi működés egyik különösen meghatározó részét, magát a gazdaságot döntően a növekedésre „tettük” fel, és arra építjük tovább. Figyelem, a globális gazdasági folyamatok részeként az adósságpolitika gyakorlata is ütemesebbé vált, és világszerte egyre lendületesebben működik, – még az országállamok szintjén is!

Nem értem mindazon – köztük sok értelmiségi – honfitársaimat akkor, amikor látva a gondokat idehaza, áhítattal reménykednek a „nyugati” országokban, és egyfajta megváltást várnak azoktól (?).
A híres amerikai filmes ezen alkotását azért is választottam vitaindítónak, hogy ráeszmélhessünk: Még a legnyugatibb és az egyik legbüszkébb demokráciában, az USA-ban is milyen súlyos problémák veszélyeztetik a társadalmi rend egészét. Ne feledjük, arról az országról van szó, amelyik a világon messze a legtöbb pénzt költi a fegyverkezésre (úgynevezett védelmi kiadásokra), és amely a „világrendőrség” szerepében már számos országot „szabadított” fel a kizsákmányoló diktatúrákból. A filmet látva számomra a legmegdöbbentőbb az, hogy a leleplezett, hibás (és bűnös) politikai-gazdasági működés ellenére ma sem változott sok minden. Egyes jelentős gazdasági szereplők – kiváltképp bizonyos bankok – ma is ugyanúgy diktálhatják a politikát, és ha szükséges, akár le is nyomhatják ezt a fajta demokráciát. Sajnos nem igazán akar itt senki sem tanulni. A tudatlanságért pedig tömegek kényszerülnek keserű nyomorúsággal fizetni, és azoknak, akik a minél nagyobb profitszerzés érdekében szinte bármit képesek megtenni, tudniuk kellene, hogy ez sem mehet teljesen a végtelenségig.

Nos, a film elkészítése óta többnyire hasztalanul eltelt egy jó pár év, és azok a repedések a rendszerműködésen törvényszerűen újra egyre erőteljesebben kezdenek kinyílni. Nem csak Amerikában. És nem biztos, hogy majd most is ennyivel megússzuk, mint ahogy az sem, hogy egyáltalán lesznek-e ezúttal is nyertesei az eseményeknek..


Megjegyzés: Ne tévesszen meg senkit sem a film itt-ott előforduló helytelen műfaji besorolása! Sajnos találkoztam már krimi, dráma és komédia meghatározásokkal is. A megfelelő megjelölés egyértelműen a dokumentumfilm (lenne), hiszen a film célja a valóság „dokumentálása”, az valós eseményekről és emberekről szól, és tényeken alapul.
Az alkotást megtekintve azonnal tudni kellene, hogy ez nem egy játékfilm. Így nem is beszélhetünk krimiről, csak azért, mert a valóság megismerése szükségessé teszi az oknyomozó jellegű feltárást; drámáról, csupán mert a mű mélyen megrázó részeket tartalmaz; és komédiáról még akkor sem, ha a kifejezés esetenként némileg humoros, burleszk-szerű formában történik.